Zene hatása az agyra, az idegrendszerre és a lélekre: a klasszikus zenét kedvelő emberek agya valóban fejlettebb? Az agykutatás egyik rendkívül érdekes területe a zene hatását vizsgálja. A klasszikus zenét kedvelőknek nyilván örömet szerez, hogy a legfrissebb angol és olasz kutatások szerint a klasszikus és a pop zene kedvelőit agyuk fejlettsége különbözteti meg egymástól. Az utóbbihoz kell kevesebb agy.

Dr. Raj Persaud, a londoni Maudsley Kórház kutatója az elbutulásban (vagyis demenciában) szenvedő páciensek ízlésének változását vizsgálta, és azt találta, hogy a korábban a klasszikus zenét kedvelők közül is sokan a popzene híveivé lettek, ahogy agyuk leépülése előrehaladt.

Más kutatások megerősítik ezt a felfedezést. Dr. Giovanni Frisoni olasz neurológus egy szakfolyóirat legutóbbi számában arról számol be, hogy a demencia az agy elülső részét, különösen a homloklebenyt károsítja - ezek a részek játsszák a főszerepet a bonyolultabb gondolati műveletekben. Az agy e területei szabályozzák a zenei ízlés változását is.

A popzene a lehető legnagyobb közönséget próbálja elérni, és a homloklebeny károsodása feloldhatja azt a gátlást, amely a könnyűzene élvezete helyett a komolyabb műfajok felé tereli az érdeklődést. Frisoni persze nem azt akarja mondani ezzel, hogy a popzene kedvelői agysérültek. A zenei ízlés igen összetett dolog, amely egyéni, társadalmi és kulturális tényezők függvénye.

Frisoni bresciai kutatásai hasonló eredményekre vezettek. A demenciában szenvedő páciensek zenei ízlése teljesen megváltozott. Egy 68 éves jogász, aki korábban a klasszikus zene rajongója volt, mentális képességeinek - beszédkészségének és az absztrakt gondolkodás képességének - fokozatos leépülése során egyre többet hallgatta, méghozzá üvöltő hangerővel, az olasz popzenét, amelyet korábban egyszerűen csak „zajnak” titulált.

Lehet persze más oka is a változásnak: a homloklebeny jobb felének sérülése - ez a terület kezeli az újdonságokat - ahhoz vezethet, hogy a páciens több újdonságra vágyik, és természetesen a popzene jelentős újdonság valakinek, aki addig csak klasszikus zenét hallgatott. Az is valószínű, hogy a károsodás azt az agyi központot is érinti, amely a hangmagasság, a ritmus és az ismerősség tulajdonságait dolgozza fel.

A Mozart-effektus

További kutatások arra utalnak, hogy Mozart zenéje - amelyről eddig is tudtuk, hogy az IQ tesztek bizonyos típusú feladatainak megoldását megkönnyíti - az epilepsziában szenvedőkre is jó hatással van. John Jenkins, a Londoni Egyetem kutatója arra a következtetésre jutott, hogy a D-dúr szonáta két zongorára című Mozart-mű (K.448) enyhíti az epilepsziás rohamot. Más vizsgálatok szerint Mozart zenéje a kómában fekvőkre is igen jó hatással van.

Valószínű, hogy a gyermekkori zenei nevelés erősen fejleszteni tudja a klasszikus zene iránti fogékonyságot, és így az agyműködést is javítja. De az sem zárható ki, hogy eredendő agyi különbségekkel kell számolnunk - egyes zenészek talán úgy születtek, hogy bizonyos típusú zene felé vonzódtak, amelyben aztán tehetségük kiteljesedhetett.

Mindenestre: figyelem, klasszikus zene-kedvelők! Ha egy nap ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy háromszor meghallgassák az „Oops! I Did It Again” című világslágert, jobb, ha felkeresnek egy neurológust.